Gyökeret eresztettél, növeszted ágaidat, hajtásaid nyúlnak évről évre a napfény felé, amelyeken megjelennek a zsenge levélkék, és szinte észre sem veszed, kibomlanak a virágrügyek is. Hiszed, vagy nem, de hamarosan gyümölcsöt érlel a fa, amelynek a gyökereire talán már nem is gondolsz…

Ám erre valók az ünnepek, hogy behívjuk a sok-sok kincset rejtett raktárainkból, ami táplálja ezeket a gyökereket. Egyet – aprót, de nagyon szépet – szeretnék itt megosztani:

a május hónap egy feledhetetlen délutánjának képét a Patronában.

 A gesztenyefák bontják lombjukat a sárga kockaköves udvaron, s ott körbeülve – a kápolna ablaka alatt- a növendékek a nővérekkel együtt fejtik a zsenge zöldborsót a másnapi ebédhez. Kisvártatva kihallatszik az orgona hangja, a negyedik osztályos orgonistánk készül a litániára. Timaffy atya vár bennünket. A szentségi áldáshoz ministránsok is kellenek, ketten térdelünk az oltár előtti rács térdeplőjén, kezünkben a csengővel…

Most gondoltam először arra, hogy már akkor, ott az „ora et labora” vágya mélyen bennem élt.

Jó, ha nem felejtjük: egy fának legalább akkora a gyökere, mint a lombja.