Hét végén ugyanazon evangéliumi szakasz (Lk 15,1-32) magyarázatát két atyától hallhattam. Szeptember 10-én, szombaton Csobánkán Mogda Péter atyától itthon, 11-én vasárnap pedig a Tihanyi Bencés Apátságban egy bencés atyától: Az elveszett bárányról, Az elveszett drahmáról, A tékozló fiúról. (Ez utóbbit a bencés atya elhagyta a felolvasásból.)

Péter atya a „megkeresés” és az „öröm” forráserejét hangsúlyozta, a bencés atya pedig a számunkra ismertebb gondolattal foglalkozott: az „elveszettek” iránti igalommal és a 99+1 bárány helyzetével.     Ez a szentbeszéd Isten irántunk való jóságáról szólt, Péter atya beszéde pedig – ha jól belegondolunk – inkább rólunk, mint „Istenhordozókról”, akik Őáltala, Ővele, és Őbenne cselekszünk. Egymás iránti szeretetünk indít a „másik” ember megkeresésére, és megtalálására; ennek az öröme, és az együttlét öröme pedig kimondhatatlan. Sokszor a keresés helyett csak várakozni tudunk – monda Péter atya -, így kapcsolódva Isten irgalmas szeretetéhez.

Ismét megtapasztalhattam, hogy az Evangélium kifogyhatatlan forrás, boldogságunk forrása.

Az ókori világképben – ahogyan a Bibliából ismerjük – a menny a föld fölött boltozatként elképzelt szféra. Isten a mennyben lakik, ahol udvartartás veszi körül (Ez 1,4-28), és ahonnan követeket küld a földre. Ezt a képi gondolkodást azonban már maga az Ószövetség „mítosztalanítja”, amikor arról beszél, hogy Istent sem a föld, sem az ég, sőt „az egeknek egei sem” fogadhatják magukba (1Kir 8,27; Jer 23,24). Prófétai-apokaliptikus jövendölés szerint ég és föld elmúlik (Iz 34,4; Jer 4,23-28), de Isten új eget és új földet teremt(Iz 65, 16-25).

Amikor az Újszövetség a „mennyek országa”, vagy „mennyország” szavakkal írja körül Isten országát, akkor valójában Isten nevének tiszteletteljes körülírásáról van szó, nem pedig arról, hogy Isten uralmának helye az égben volna. /Herbert Vorgrimler/

A vallásos-teológiai nyelvben a menny az Istentől remélt és beteljesült üdvösség.

A „mennyei” üdvösség mai értelmezése

a./ ígéret, hogy a „paradicsomba” jutunk: eszkatológiai metafora – a létezés új, maradandó formát ölt;

b./ Isten „színelátása”;

c./ a Jézussal való találkozás és együttlét a legmagasabbrendű boldogság; az emberi lét maradandó elfogadása;

d./ „viszontlátás” azokkal, akik előttünk távoztak el;

e./ nem unalmas szemlélődés, hanem dinamikus folyamat.

 Jézus mondanivalója erről

"Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz utánam, de később majd követni fogsz engem" (Jn 13,36) - Péterhez szólva.

"Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?" (Jn 14,2)

VALAHOVÁ, VALAMIKOR TEHÁT EL KELL JUTNUNK. HOGYAN?

Saját magát nevezi útnak (Tamáshoz szólva): "Én vagyok az út, az igazság és az élet..." (Jn 14,6).

Mivel ekkor, a búcsúbeszédében hangzik el Jézus új parancsa - "ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" (Jn 13,34) -, mindenképp arra kell gondolnunk, hogy az út, illetve hely készítése egyfajta módot jelent. Jézus végeredményben bennünk, saját magunkban készít helyet az Ő befogadására és hogy Vele / általa eljussunk az Atyához azon a módon, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt...

Figyelmesen olvasva az Evangéliumokat, feltűnik számunkra némi következetlenség a megjelenések helyszínével és időrendjével kapcsolatban. Gondoljunk például arra, hogy egyrészről „… előttetek megy Galileába, ott majd viszontlátjátok”, másrészről pedig „maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket!”.  (A „mennybemenetel” a híradás szerint Betánia közelében, az Olajfák hegyén történt, ami Jeruzsálemhez van közel.)

Egyszerű magyarázat szerint mondhatjuk, hogy nem mindegyik evangélista számol be minden megjelenéséről Jézusnak, de az is igaz, hogy a leírások szerint nincs minden apostol jelen minden helyszínen (a Tibériás tavánál pl. heten vannak: Jn 21,1-14).

A szentírás tudósok magyarázata viszont rávilágít a Szenthagyomány és a Szentírás szoros összetartozására és Krisztus misztériumának mibenlétére.

A látszólagos ellentmondások a misztérium alapos átgondolásra késztették a tudósokat.

„Úgy látszik, 2 dolgot kell megkülönböztetnünk:

• Krisztus megdicsőülését a mennyben, az Atyánál;
• az Olajfák hegyéhez kapcsolódó elmenetelének kinyilatkoztatását.

A mennyben való megdicsőülés a lényeges. Ez természetfölötti tény, és mint ilyen, kívül esik az érzékeinken…. Kézenfekvő, hogy ez az időpont csak a feltámadás időpontja lehet…. teljesen jogos volt, hogy be is menjen dicsőségébe…. Nyilvánvaló, hogy ha a tanítványoknak megjelenik, ez a mennybemenetele után történik, az Atyától visszatérve, akinél él…

Az Olajfák hegyéhez kapcsolódó kinyilatkoztatás nem áll ellentétben ezzel az első és alapvető megdicsőüléssel, amelynek húsvét napján kellett bekövetkeznie, mert ez teljesen más létrendhez tartozik.

A 40 nap felfogható hagyományos elemnek, nem kell okvetlenül szó szerint érteni.

Lukács és János ugyanazt a misztériumot tárják elénk, csak más-más módon osztják el az időben azt, ami Istennél egy.”  Herbert Haag

Herbert Vorgrimler így ír erről:

„Jézus Krisztus felmagasztalása bibliai kifejezés, amely a halottaiból feltámasztott és létében Istennél beteljesült Jézus Krisztus állapotára vonatkozik…. felmagasztalása a legtöbb szövegtanú szerint feltámasztásával egy időben zajlott le…. ez a Szentlélek elküldésének előfeltétele.” 

(Saját megjegyzés: nem véletlen, hogy Húsvét napján „lángol a szívünk.”)                           

A Jelenések könyvének látnoka is ebben erősít meg:

„Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké.”

Jel 1,17                                                                                                                                                      

Pál apostol írja:

„Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok? Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták!
Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a romlottság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és az igazság kovásztalan kenyerével!” (1Kor 5,6b-8)

A Passiót átélve elgondolkodhatunk azon, hogyan történhet meg az, hogy olyan valamit, a mit valakinek tilos megtenni, mással végezteti el:

"Kaifástól a helytartóságra vezették Jézust. Kora reggel volt. Azok nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne legyenek, és megehessék a húsvéti bárányt." (Jn 18,28)

"Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát." (Jn19,7)

DE. "Nekünk senkit sem szabad megölnünk." (Jn 18,31)

A "kovász" szó a farizeusok gondolkodásmódjának veszedelmes következményeit érzékelteti (Mt 16,11; Mk 8,15; Lk 12,1).

A "farizeusok kovásza", vagyis a képmutatás vétke nagyon hangsúlyos Jézus tanításában. Mutatja ezt az is, hogy a szinoptikus evangelisták mindhárman mondják.    

Csak egyetlen helyen szerepel a kovász pozitív értelemben: amikor a mennyek országának terjedését érzékelteti (Mt 13,33; Lk 13,21).

Mi, akik az Újszövetség népe vagyunk, éljünk a pozitív értelemben vett "kovász" képével: növekedjék általunk is az Isten országa!

Kovász

Palesztinában az erjesztett dolgok könnyen megromlottak, ezért tisztátalannak számítottak. Az Ószövetség a kovászra is kiterjesztette a kultikus tisztasági szabályokat (Lev 2,11). Ide vezethető vissza az a tilalom is, miszerint Húsvét ünnepén csak kovásztalan kenyeret szabad enni (Kiv 12,15; 12,19; 13,7; Mtörv 16,4)                                                   

Kovásztalan kenyér (mazzot), macesz, pászka

Kovász nélkül készült, ropogósra kisütött, vékony lepényféle. Olyankor készítették, amikor hirtelen volt szükség kenyérre (Ter 18,6; 19,3; Kiv 12,33), valamint aratáskor (Józs 5,11). Feltehető, hogy a kovásztalan kenyér ünnepe az aratási ünnep köréhez tartozott. Ez az ünnep a Kánaánban való letelepedés után hozzákapcsolódott a Húsvét éjszakájához egy hétig tartó ünneplés formájában.

Húsvét

Az izraelita törzsek a húsvéti szertartást már Mózes idejében ismerték. Az Egyiptomból való kivonulás ünneplésére, mint Jahve üdvözítő tetteire való emlékezésre Mózes egy nomád ünnepet használta föl – a pásztorok téli legelőről nyári legelőre való vonulásának ünnepét.

A keresztény Húsvét és az Úr napja Jézus Krisztus feltámadása óta a vasárnap.

A húsvéti vacsora

„A kovásztalan kenyér első napján a tanítványok ezzel a kéréssel fordultak Jézushoz: hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát?” Mt 26,17

A kovásztalan kenyér első napja a húsvéti lakoma előtti napot, csütörtököt jelentette, ennek délutánján már nem volt szabad kovászos kenyeret enniük a zsidóknak. Mi keresztények Nagycsütörtökön Jézus utolsó vacsoráját ünnepeljük, az Oltáriszentség alapítását.                                                                                                                                                        

„Isten kacskaringós vonalakkal is tud egyenesen írni”

Az isteni irgalmasság kegyképének története

Az Új Emberben 2008. április 8-án megjelent egy figyelemre méltó írás Kuzmányi Istvántól.

Idézet a minden részletre kiterjedő nyomozásból:

A kérdésre, hogy „hol található a nővér naplójában is megemlített, Jézus által kért és Fausztina közreműködésével megfestetett kegykép, mindenki azonnal rávágja, hogy Krakkóban, az Isteni irgalmasság bazilikájának főoltárán. A kérdéssel kapcsolatban minden illúziót eloszlat két tény: a krakkói képet Adolf Hyła festette 1943-ban, Fausztina Kowalska nővér pedig 1938. október 5-én megtért Teremtőjéhez, így annak a festménynek az elkészültében nem tudott közreműködni, sőt, nem is láthatta a krakkói templom oltárán elhelyezett képet. De akkor hogy lehet, hogy naplójában még arról is megemlékezik: sírt, amikor meglátta a kegyképen ábrázolt Jézust?”

Nyomozásunk Fausztina élettörténetén és naplóján át Litvánia mai fővárosába, Vilniusba vezet.

A tények vázlatos időrendi felsorolása:

1934-et írunk, amikor Fausztina másod­ízben, s ezúttal három évre megérkezik a városba, akkori lengyel nevén Wilnóba.

Rendi elöljárói kétkedéssel fogadják misztikus találkozásait Jézussal, ezért Vilniusban ideggyógyászhoz viszik, majd pedig a város egyik egyetemi tanárára, ­Michał Sopoćko atyára bízzák lelkigondozását. Szent Fausztina naplójában így ír lelkiatyjáról: „Jézus jósága azonban határtalan, látható segítséget ígért nekem itt, a földön, s rövid időn belül meg is kaptam őt Vilniusban. Sopoćko atyában ismertem fel Isten e segítségét. Mielőtt Vilniusba jöttem, egy benső látomás által már ismertem őt. Láttam őt egy napon a kápolnánkban, az oltár és a gyóntatószék között, s egy hang szólalt meg lelkemben: íme, a látható segítség számodra a földön. Ő segít majd neked, hogy teljesítsd akaratomat a földön” (Napló, 53)

Fausztina a polocki rendházban történt korábbi látomása nyomán, melyben Jézus arra kérte őt, hogy készítsen egy festményt (Napló, 47), Sopoćko atya biztatására, szervezésében és anyagi támogatásával 1934. január 2-án Vilniusban felkereste Eugeniusz ­Kazimirowski festőt, és megbízta az irgalmas Jézust ábrázoló kép elkészítésével. A munka csaknem egy éven át tartott, s ezalatt Fausztina nővér lelkiatyja segítségével (Sopoćko fehér albát öltve állt modellt a festményhez) és a látomásaiban megjelenő Jézus-kép leírásával irányította a festőt.

A kép elkészültekor váratlan dolog történt: amikor Fausztina megpillantotta a festményt, nagyon elszomorodott, mivel az azon látható Krisztus nem volt olyan szép, mint a látomásaiban megismert Jézus-arc. Imáira egy látomásban kapott megnyugtató választ. Naplójában így ír erről: „Midőn a képet festő művésznél voltam, és láttam, hogy Jézus képe nem olyan szép, mint amilyen ő a valóságban, ez nagyon elszomorított, de bánatomat elrejtettem a szívembe. (…) Otthon azonnal bementem a kápolnába, és keserves sírásra fakadtam. Azt mondtam az Úrnak: »Ki tud téged olyan szépre lefesteni, mint amilyen vagy?« Erre ezeket a szavakat hallottam: »Nem a színek és az ecset­vonások szépségében van ennek a képnek a nagysága, hanem az én kegyelmemben«” (Napló, 313). Látomásaiban Fausztina ezt követően többször is olyannak látta Jézust, amilyennek a művész a kegyképen megfestette.

A kép további sorsa:

A hívők seregének első nyilvános tiszteletadása a kép előtt a húsvét utáni első vasárnap történt. Három napig volt a kép a nyilvánosság részére kiállítva. Nyilvános helyen, az Ostra Bramában volt kihelyezve az ablakba, így távolról is lehetett látni. Ezalatt a három nap alatt a világ megváltásának jubileumát, az Úr szenvedésének 1900. évfordulóját ünnepelték.

A kegykép ezután hosszú vargabetűkkel tarkított, különösen Fausztina és Sopoćko atya által nem várt „zarándok­útra” indult:

a szovjet megszállás, és a sztálini időszak alatt sokak odaadásával, rejtekhelyeken megőrizve menekült meg a kép; egy alkalommal két katolikus nő vodkáért cserében mentette meg. 1956-ban a Fehéroroszországban található kis falucska fatemplomába került a kép, a litván határ túloldalán található Nowa Ruda-ba (ma: Novaja Ruda).

Az irgalmas Jézus-oltárkép további történek tanúja Tadeusz Kondrusiewicz (ma Minszk-Mohiljev érseke), aki a nyolcvanas években Vilniusban szolgált plébánosként. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy Sopoćko atya – aki a II. világháborút követően Lengyel­országban élt és 1975-ben halt meg – üzenetei eljutottak hozzá, és arra kérte őt, hogy a kegyképet vigye vissza Vilniusba, és találjanak számára végleges helyet.
Többéves előkészítés után Józef Grasewicz készíttetett egy másolatot a kegyképről, és miután Tadeusz Kondrusiewicz Vilniusból jelezte, hogy a festményt a Szentlélek-plébániatemplom be tudja fogadni, 1986-ban, egy éjszaka kicseréltette a két képet.  Két civil segítségével vonaton visszacsempészték Vilniusba.

2005 szeptemberében a vilniusi Óvárosban található egykori Szentháromság-templomban lelt végleges otthonra az irgalmas Jézus kegyképe. Az isteni irgalmasság szentélyében, ahol a festmény látható, ma is egész napos szentségimádás mellett végzik az isteni irgalmasság liturgikus cselekményeit.

Szent Fausztina naplójában feljegyzett jézusi ígéret szerint Isten kifogyhatatlan kegyelmét nyújtja az embereknek: „Megígérem, hogy a lélek, aki ezt a képet tisztelni fogja, nem vész el. Megígérem azt is, hogy már itt, a földön győzedelmeskedni fog ellenségei felett, főként pedig halála óráján. Magam fogom védeni, mint saját dicsőségemet” (Napló 48).

Dokumentumfilm: (http://www.divinemercyfilm.com/screening-request/)

2000. április 30-án II. János Pál pápa szentté avatta Fausztina nővért.

                                                                                                                                                       GyÁÉ

1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23

1Kor 15,45-49

Lk 6,27-38

A választott szentírási szakaszok legnagyobb próbatételünket, az ellenségszeretet követelményét példázzák.

A Sámuel próféta könyvéből való rész abba az időszakba illeszkedik, amikor az izraeliták óhajára létrejött a királyság a bírák kora után.

Sámuel kis korától fogva a silói szentélyben szolgált, természetes adottságai és Isten kegyelme folytán tekintélyt szerzett a nép körében; bíró és próféta volt Izraelben. Vonakodott felkenni Sault királlyá; mégis a királyság bevezetésével új korszakot nyitott Izrael történetében.

Dávid fiatalon Saul udvarába került, de Saulban felébredt a féltékenység:

„Saul féltette hatalmát Dávidtól. Ezért Saul háromezer férfival, Izrael legjavával elindult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. Dávid tudomást szerzett Saul érkezéséről. Egy éjszaka Dávid és Abisáj megközelítették Saul táborát. Sault alva találták a táborban….” Abisáj, Dávid unokaöccse meg akarta ölni Sault, Dávid azonban ezt nem engedte:

„Ne öld meg, mert senki sem büntetlen, aki az Úr fölkentjére emeli kezét!”

Amikor Isten Sault engedetlensége miatt elvetette, Sámuel Isten parancsára az ifjú Dávidit kenet fel királynak. 

Sámuel könyvének keletkezési ideje jóval későbbi, mint a Krisztus előtti első ezredforduló, amelyről szól. Legvalószínűbben Kr.e. 587 jöhet számításba: a könyvek már megkülönböztetik az É-i és a D-i országrészt Izrael és Júda néven, pedig Sámuel idejében még nem szakadt ketté az ország (ez csak Dávidot és Salamont követően történt meg). A szerző ismeretlen, aki forrásokból merítette anyagát, de a szerkezetét maga dolgozta ki.

A források megőrizték Sámuel alakját, aki küzdött a vallás külsőségessé válása ellen, és a nagy próféták előfutára volt.

Az első Korintusi levél érzéki és szellemi valónkról beszél, ami jellemezte Dávidot, az Úr választottját is. Érzéki valósága őt is bűnbe sodorta: míg Urija Dávid seregében harcolt, Dávid elcsábította feleségét, Batsebát, sőt hogy ennek következményét elkerülje, álnok módon megölette Uriját.

….ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, úgy a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni – mondja Pál apostol.

Sőt valójában már magunkon is hordozzuk bizonyos értelemben és mértékben, hiszen Isten Országa elkezdődött.

Lukács evangéliuma elénk állítja azt a magas mércét, ahogyan ezt a „mennyei alakot” magunkra ölthetjük:

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” 

Iz 6,1-2a.3-8

1Kor 15,1-11

Lk 5,1-11

Előző vasárnap Jeremiás próféta elhívását hallottuk, a mai választott olvasmány pedig mindjárt ezt követően elénk állítja Izajás próféta elhívását, amiről tettünk is már említést.

 Izajás riadalma „tisztátalanságára” vonatkozóan már jelzi, hogy Isten előtt az állhat meg, akit Ő tisztává tesz;  „…az egyik szeráf odaröpült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele ajkamat, és így szólt: „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd.”

Ismét egy szép párhuzamként hallhatjuk az Ószövetségből Izajás elhívását, és Lukács evangéliumban Simon Péter elhívását. A csodálatos halfogás láttán Pétert is félelem fogta el: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”  Jézus válasza: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”

Jézus bátorságot önt mindnyájunkba, nem hagy kétségek között.

Hogyan szól az én személyes elhívásom? Mire tesz képessé engem Szentlelke által?

Az első Korintusi levél kapcsán egy kicsit belegondolhatunk az Újszövetségi iratok keletkezésének történetébe.

Felfigyelhetünk rá, hogy ez áll a levélben: „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint; eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint.”

Tudjuk, hogy az Újszövetségben ránk maradt négy evangélium csak Szent Pál halála (Kr.u. 67) után,  70 és 100 között keletkezett. Hogyan érti Pál azt, hogy az „Írások szerint”? Erre a következő magyarázatot adhatjuk:

Léteztek természetesen evangéliumi hagyományok, melyeket elsőként Márk gyűjtött össze, és rendezte azokat. Voltak írásos gyűjtemények is, mint Jézus mondásainak gyűjteménye, a Beszédgyűjtemény, amit Máté és Lukács ismert. Hármójuk evangéliuma közös alaphagyományról tanúskodik. Máté és Lukács egy-egy saját hagyományanyaggal is rendelkezett. Őket nevezzük „szinoptikus”, vagyis „együtt-látó” evangélistáknak.

A negyedik evangélium - János szerint – utolsóként jött létre, és a jézusi hagyomány egy másik ágát mutatja. Ennek a Krisztusról szóló tanúságtételnek saját nyelvezete, és saját formája van.  Olyan közösségben jött létre, ahol szintén őriztek saját hagyományokat, és valószínűleg a csodákról is őriztek egy gyűjteményt, aminek jel-voltát hangsúlyozzák.

A négyszeresen ránk hagyományozott örömhír Jézus Krisztusról – a szentírási kánonba való felvétel után – hitünk normájává, azaz „egy evangéliummá” lett.

Jer 1,4-5.17-19

1Kor 12,31–13,13 v. 1Kor 13,4-13

Lk 4, 21-30

Isten Igéje megvalósítja azt, amit mond – hangsúlyosan hallottuk Ádám Miklós atya szentbeszédében.

Ennek a vasárnapnak az olvasmányai is erről tanúskodnak. Ha összefüggésében gondoljuk át ezeket a szentírási részeket, megint csak ámulatba ejt, hogy mennyire összetartozóak, és hogy az Ószövetség előkészíti az Újszövetséget.

Jeremiás próféta élete a szentatyák magyarázata szerint az Úr Jézus életének előképe.

Amikor küldetését kapja az Úrtól Jeremiás (kb. Kr.e. 627), ezt is megtudja: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak.” Jer 1,18-19

Lukács evangéliumában pedig ez áll a magasztos rész után, amikor Jézus a názáreti zsinagógában kijelentette, hogy személyében beteljesedett az írás:

„… a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.” Lk 4,28-29

Jeremiás jövendölése így szólt: „.. egy távoli nemzetet szabadítok rátok, Izrael háza! –mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét.” Jer 5,15. Ez megtörténik: Kr.e. 586-ban Babilónia végleg lerombolja a zsidó királyág maradványait.

Jézusnak sem adnak hitelt saját hazájában: „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.

Miről van szó?

Jól csak a szívével lát az ember – szoktuk mondani. A látszat sokszor túl kevés, vagy akár félrevezető.

A megoldást az első Korintusi levél Szeretethimnuszában találjuk meg.

Az előkép értelmében ejtsünk néhány szót két nagy próféta, Izajás, Jeremiás, valamint Jézus küldetéséről / elküldéséről.

Izajás tettre kész, „itt vagyok, engem küldj” személyiségű ember. Jeremiás „nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok,” alkat. Mintha csak mindkét személyiséget egyesítené magában Jézus: szeretete önátadásával jött közénk, ahogyan Atyja elküldte, de emberként szenvedett is, kérte, hogy ha „lehet, múljék el tőlem ez a pohár”.

És valóban, Isten Igéje megvalósítja azt, amit mond:

Izajásnál olvassuk: Emmánuel, velünk az Isten. (Iz 7,14)

Jeremiás mondja: Az Úr a mi igazságunk. (Jer 23,6)

Jézus életének és működésének evangéliumi olvasata személyes tapasztalatunk is, ahogyan Izajás jövendölte (Iz, 55,10-11):

”Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet….úgy lesz az én igém is, mely számból kijön, nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem”.