Az írástudók azzal vádolják Jézust, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket.

Jézus példabeszédekben válaszol nekik.

Kiemelve a 27. verset:

„Senki sem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát.” (Szent Jeromos Bibliatársulat, Szentírás a Neovulgáta alapján) 

A Jubileumi Kommentár, Kálvin kiadó szerint:   

Beezeboul – „a lakás ura”

Beelzeboul – „ a szemét ura”

A Jeromos Bibliakommentár, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat szövegmagyarázata:

„az erősnek a házába”: Jézus az erősebb (vö. 1,7: Keresztelő János tanúságtétele) behatolt a sátán házába, és megkötözte őt. Egyébként nem tudott volna ördögöket űzni. 

A két szövegmagyarázat jól kiegészíti egymást: az erőst az erősebb uralja, a Sátánt Jézus uralja a Lélek erejével, Aki nem a „tisztátalan lélek”.

Ha ugyanis "a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van".                     26. vers.

Amikor Isten türelmének vége, és a büntető igazságosságé a szó, főképp a végső időkben, akkor Isten előtt felelniük kell azoknak az ellenséges hatalmaknak, akik szembeszálltak szent Akaratával. Maga Isten adta tudtul ezt angyala által az ő szolgájának, Jánosnak (Jel 10,1-3). Hatalmat kapnak az angyalok, hogy az emberiségen végrehajtsák Isten büntető ítéletét. De a végső idők viharában sem feledkeznek meg azokról az emberekről, akik Istennek szolgáltak rendületlen hűséggel (Jel 7,2-3). Egy egészen sajátos szerep is hárul az angyalokra. Jézus valóra váltja, amit egykor ígért: „Aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt (Lk 12,8). Akit Jézus megvall, magáénak mond az angyalok előtt, azt az angyalok maguk közé fogadják, valamiképp társuknak tekintik, és ujjongva kísérik a mennyországba, igazi otthonukba. Megmarad ugyan a különbség az angyal és az ember természete között, de angyal és ember jól megérti egymást. Az ember örök boldogságához az is hozzájárul, hogy az angyalok meghitt közösségében élhet.

Vigyázzatok, hogy valaki félre ne vezessen titeket!

Ne rémüldözzetek, ne féljetek! 

A katasztrófák és üldözések alkalmat adnak, hogy tanúságot tegyetek. A védekezéshez bölcsességet kaptok.

Legyetek kitartóak!

Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Az egyházi év végén a végidőkről, és annak felkészült várásáról tanít Jézus Urunk az Evangéliumokban.

E szentírási szakaszról szóló szentbeszédében a fenti három módot emelte ki Mogda Péter atya, amivel valóban készülődnünk kell:

• Ne féljünk!
• Minden körülmények között tegyünk tanúságot!
• Legyünk kitartóak!

Mi is kell ahhoz, hogy ne érjen bennünket váratlanul mindez?

Ébereknek kell lennünk, figyelni arra, ami személyes környezetünkben történik.

A tanúságtétel formáját csendes méltósággal válasszuk meg úgy, ahogyan az adott környezetben, illetve személynek tehetjük.

Így várakozzunk Urunk eljövetelére.

A másik ember nem alkalom, nem hely, ahol Istent szerethetem, hanem embertársaimat szeretve Isten szeretetével, a Szentlélekkel szeretek, aki az Atya és a Fiú lelke, és aki az én lelkem is lett.

A másik tehát nemhogy nem akadály, de még csak nem is "próba" Isten szeretetében, hanem a két szeretet egy és ugyanaz a valóság.

Szeretet-e az, amely megszűnik?

Már az is kérdés, hogy szeretet-e az, ami keletkezik?

Élni és szeretni, ugyanaz. Élni és még nem szeretni, csak előkészület az életre. Élni és már nem szeretni többé annyi, mint élő halottnak lenni: a kárhozat kezdete.

Ezek a gondolatok megértetik velünk a szeretetéhségünket.

Kérdés lehet az, hogy ha a Szentlélekkel szeretek, miért is tökéletlen még  a szeretetem?

Ilyenkor Adventben különösen is elmondhatjuk, hogy úton vagyunk az ÉLET felé az "egy" szeretet megélésével.

Krisztus Királyunk!

Add, hogy elmondhassuk:

Megtettem mindent, amit megtehettem,

Odaadtam mindent, amit adhattam,

Szerettem mindent, amit szerethettem,

Elmentem önmagam határáig.

Irgalmas Királyunk!

Add, hogy az örök életre eljuthassunk.

Amen.

Hét végén ugyanazon evangéliumi szakasz (Lk 15,1-32) magyarázatát két atyától hallhattam. Szeptember 10-én, szombaton Csobánkán Mogda Péter atyától itthon, 11-én vasárnap pedig a Tihanyi Bencés Apátságban egy bencés atyától: Az elveszett bárányról, Az elveszett drahmáról, A tékozló fiúról. (Ez utóbbit a bencés atya elhagyta a felolvasásból.)

Péter atya a „megkeresés” és az „öröm” forráserejét hangsúlyozta, a bencés atya pedig a számunkra ismertebb gondolattal foglalkozott: az „elveszettek” iránti igalommal és a 99+1 bárány helyzetével.     Ez a szentbeszéd Isten irántunk való jóságáról szólt, Péter atya beszéde pedig – ha jól belegondolunk – inkább rólunk, mint „Istenhordozókról”, akik Őáltala, Ővele, és Őbenne cselekszünk. Egymás iránti szeretetünk indít a „másik” ember megkeresésére, és megtalálására; ennek az öröme, és az együttlét öröme pedig kimondhatatlan. Sokszor a keresés helyett csak várakozni tudunk – monda Péter atya -, így kapcsolódva Isten irgalmas szeretetéhez.

Ismét megtapasztalhattam, hogy az Evangélium kifogyhatatlan forrás, boldogságunk forrása.

Az ókori világképben – ahogyan a Bibliából ismerjük – a menny a föld fölött boltozatként elképzelt szféra. Isten a mennyben lakik, ahol udvartartás veszi körül (Ez 1,4-28), és ahonnan követeket küld a földre. Ezt a képi gondolkodást azonban már maga az Ószövetség „mítosztalanítja”, amikor arról beszél, hogy Istent sem a föld, sem az ég, sőt „az egeknek egei sem” fogadhatják magukba (1Kir 8,27; Jer 23,24). Prófétai-apokaliptikus jövendölés szerint ég és föld elmúlik (Iz 34,4; Jer 4,23-28), de Isten új eget és új földet teremt(Iz 65, 16-25).

Amikor az Újszövetség a „mennyek országa”, vagy „mennyország” szavakkal írja körül Isten országát, akkor valójában Isten nevének tiszteletteljes körülírásáról van szó, nem pedig arról, hogy Isten uralmának helye az égben volna. /Herbert Vorgrimler/

A vallásos-teológiai nyelvben a menny az Istentől remélt és beteljesült üdvösség.

A „mennyei” üdvösség mai értelmezése

a./ ígéret, hogy a „paradicsomba” jutunk: eszkatológiai metafora – a létezés új, maradandó formát ölt;

b./ Isten „színelátása”;

c./ a Jézussal való találkozás és együttlét a legmagasabbrendű boldogság; az emberi lét maradandó elfogadása;

d./ „viszontlátás” azokkal, akik előttünk távoztak el;

e./ nem unalmas szemlélődés, hanem dinamikus folyamat.

 Jézus mondanivalója erről

"Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz utánam, de később majd követni fogsz engem" (Jn 13,36) - Péterhez szólva.

"Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?" (Jn 14,2)

VALAHOVÁ, VALAMIKOR TEHÁT EL KELL JUTNUNK. HOGYAN?

Saját magát nevezi útnak (Tamáshoz szólva): "Én vagyok az út, az igazság és az élet..." (Jn 14,6).

Mivel ekkor, a búcsúbeszédében hangzik el Jézus új parancsa - "ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" (Jn 13,34) -, mindenképp arra kell gondolnunk, hogy az út, illetve hely készítése egyfajta módot jelent. Jézus végeredményben bennünk, saját magunkban készít helyet az Ő befogadására és hogy Vele / általa eljussunk az Atyához azon a módon, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt...

Figyelmesen olvasva az Evangéliumokat, feltűnik számunkra némi következetlenség a megjelenések helyszínével és időrendjével kapcsolatban. Gondoljunk például arra, hogy egyrészről „… előttetek megy Galileába, ott majd viszontlátjátok”, másrészről pedig „maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket!”.  (A „mennybemenetel” a híradás szerint Betánia közelében, az Olajfák hegyén történt, ami Jeruzsálemhez van közel.)

Egyszerű magyarázat szerint mondhatjuk, hogy nem mindegyik evangélista számol be minden megjelenéséről Jézusnak, de az is igaz, hogy a leírások szerint nincs minden apostol jelen minden helyszínen (a Tibériás tavánál pl. heten vannak: Jn 21,1-14).

A szentírás tudósok magyarázata viszont rávilágít a Szenthagyomány és a Szentírás szoros összetartozására és Krisztus misztériumának mibenlétére.

A látszólagos ellentmondások a misztérium alapos átgondolásra késztették a tudósokat.

„Úgy látszik, 2 dolgot kell megkülönböztetnünk:

• Krisztus megdicsőülését a mennyben, az Atyánál;
• az Olajfák hegyéhez kapcsolódó elmenetelének kinyilatkoztatását.

A mennyben való megdicsőülés a lényeges. Ez természetfölötti tény, és mint ilyen, kívül esik az érzékeinken…. Kézenfekvő, hogy ez az időpont csak a feltámadás időpontja lehet…. teljesen jogos volt, hogy be is menjen dicsőségébe…. Nyilvánvaló, hogy ha a tanítványoknak megjelenik, ez a mennybemenetele után történik, az Atyától visszatérve, akinél él…

Az Olajfák hegyéhez kapcsolódó kinyilatkoztatás nem áll ellentétben ezzel az első és alapvető megdicsőüléssel, amelynek húsvét napján kellett bekövetkeznie, mert ez teljesen más létrendhez tartozik.

A 40 nap felfogható hagyományos elemnek, nem kell okvetlenül szó szerint érteni.

Lukács és János ugyanazt a misztériumot tárják elénk, csak más-más módon osztják el az időben azt, ami Istennél egy.”  Herbert Haag

Herbert Vorgrimler így ír erről:

„Jézus Krisztus felmagasztalása bibliai kifejezés, amely a halottaiból feltámasztott és létében Istennél beteljesült Jézus Krisztus állapotára vonatkozik…. felmagasztalása a legtöbb szövegtanú szerint feltámasztásával egy időben zajlott le…. ez a Szentlélek elküldésének előfeltétele.” 

(Saját megjegyzés: nem véletlen, hogy Húsvét napján „lángol a szívünk.”)                           

A Jelenések könyvének látnoka is ebben erősít meg:

„Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké.”

Jel 1,17