Szamaria tartomány Palesztinában Galilea és Júdea között feküdt. A szamaritánusok nem mentek a jeruzsálemi templomba, ők Garizim hegyén imádták Istent. Vallásuk pogány elemekkel keveredett, ezért a zsidók nem érintkeztek velük, bár Galileából a júdeai Jeruzsálembe tartva, az ő földjükön vezetett át az útjuk. Így Jézusé is.
Egy alkalommal Jézus Júdeából Galileába tartott, és útközben Szamaria egyik városába, Szikarba érkezett, amelynek közelében volt Jákob kútja. Jézus fáradtan leült a kúthoz. Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen...
Kettőjük beszélgetéséből számunkra is "élő víz" forrása fakad: "örök életre szökő vízforrás". Ahogyan az asszony vágyakozott arra, hogy többé ne szomjazzon, Jézus úgy ajándékozta meg a felismeréssel: Ő a Messiás. Egymásra való szomjazásuk csúcspontjaként szinte ujjongva halljuk:" Én vagyok az, aki veled beszélek."
A tanítványok visszatérve a városból, ahová valószínűleg élelemért mentek, meglepődtek. Az asszony pedig otthagyta korsóját, a városba sietett és elhíresztelte örömét. Erre az emberek kimentek a városból és odasereglettek Jézushoz...
"Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, mert mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy Ő valóban a világ Üdvözítője."
Jézus elénk áll, és azt mondja: "Én vagyok az, aki veled beszélek."
Kimondom Uram én is, mint a szamaritánusok: tudom, hogy Te vagy az, Te vagy, aki kutamat élő vizeddel töltöd meg, hogy ne szomjazzam többé!
